Elmúltak...

Az unokák szép lassan felnőttek, a boldog nyarak nyüzsgése lassan elhalkult. A látogatások megrövidültek, ritkultak. A postás nem hozott több levelet, csak a telefon csörgött időnként.
Az udvar felére csökkent, a kert végét kisajátította új utcának az önkormányzat. A csűr beomlott - le kellett bontani, a kút vizében már senki sem hűsítette magát.
A ház kiürült, nagyi egyedül maradt. Egészsége egyre inkább meggyengült: már nem tudta ellátni az állatokat, az ólak üresen maradtak, a földeket bérbe adta.



A kis konyhakertjében kertészkedett, amíg bírt. Aztán a betegségek egyre inkább visszaszorították a mozgásterét: végül maradt a konyha és a szoba, ahol a virágait gondozgatta az ablakban.





A 2010-es nyári vihar (ami nagy pusztítást végzett a faluban) az udvaron álló régi diófát gyökerestől kidöntötte. Nagymamám nagyon sajnálta, mert még nagyapám ültette ezt a fát, s árnyékában állt a szekér, amin régen annyit játszottunk.
Akkor még nem tudta nagyi, hogy akárcsak a diófának, neki is ez volt az utolsó nyara.


Nagyi egyedül maradt az emlékeivel, a sokszor elmesélt történeteivel.