Sok megpróbáltatáson ment keresztül az életében:
habár tehetséges volt, szülei nem engedték továbbtanulni (pedig még a tanítója is közbenjárt az érdekében), csak a két fiútestvérét, amit végig fájlalt,
megélte a háborút, a nélkülözést,
azt, hogy szerelme elment katonának a harcba,
hogy elsőszülött kisfia nem sokkal a születése után meghalt,megélte a beszolgáltatás korát is, amikor saját terményeikből lopniuk kellett, hogy ne haljanak éhen,
idejekorán elvesztette szeretett férjét (1945-ben volt az esküvőjük, s nagyapa 1982-ben halt meg),
s egy unokáját is eltemette,
gyerekei közül egy sem építkezett a szülői ház mellett, nagyi egyedül maradt.
Kétszer jött vissza a halál árnyékából:
egyszer, mikor a háború végén egy orosz katona nyakonlőtte, s rengeteg vért vesztett,
egyszer pedig amikor leesett a megrakott szekérről, s a tüdeje összerepedezett.
Fiatalon szép lány volt, akadt is kérője bőven, de ő igényesen válogatós volt: csak a nagyapám kellett neki. Jól választott, boldog házasságban éltek. Mindig azt kívánta nekünk, hogy legyünk mi is olyan boldogok, amilyenek ők voltak a nagyapámmal.
Neki az öröm a családja volt:
öt gyereket neveltek fel boldogságban, békességben nagyapámmal,
11 dédunokája képei díszítették a lakást.
Nagyi sok mindenhez értett, ügyeskezű volt:
vezette a háztartást, nevelte a gyerekeket, ellátta a jószágokat, művelte a konyhakertet, besegített nagyapámnak a földön,
tudott szőni, bőrt (birka, nyúl) kikészíteni, bekecset varrni, hímezni, értett a gyógynövényekhez (szamárköhögéses gyerekét is így gyógyította meg, pedig már az orvosok is lemondtak róla), főzött, sütött.....hosszú még a sor.
Nagymama mélyen hívő görög katolikus volt. Életre szóló élménye volt, amikor részt vehetett 1938. május 25-én Budapesten a 34. Eucharisztikus Világkongresszuson:
Minket is terelgetett, imára biztatott. Ő maga pedig minden nap imádkozott értünk (gyakran mi kértük erre, ha bajunk-bánatunk, kérésünk volt, döntés előtt álltunk) - és mindig volt miért imádkoznia.
Nagymama háza mindig nyitva állt, bármikor betérhettünk, nagyon örült nekünk. Nála nem volt "váratlanul" érkező. Mindig várt minket, még ha nem is tudta, hogy jövünk. Ha éppen el kellett mennie valahová, akkor gondosan kiírta az ablakba, hogy "templomba mentem", "rögtön jövök", vagy a "boltba mentem": "mintegy azt üzenve ezzel: "várj meg, ne menj el!".
Nagyi háza egy családi találkozóközpont volt. Ő volt az összetartó erő, az "ok", amiért összefutott a sok rokon: tele lett a ház. Rotyogott a húsleves, készült a finom töltött káposzta. Ment a beszélgetés, nagyi boldog volt. Este megvetettük a sok ágyat - mindenkinek jutott fekhely. A gyerekek lefeküdtek, a konyhából még sokáig beszűrődött a lámpafény és a felnőttek beszélgetésének hangja.
Nagymamától nem lehetett üres kézzel eljönni. Mindig megpakolta a csomagunkat a kert javával. Zsebpénz/útiköltség is jutott a szűkös nyugdíjából, amit gazdálkodással egészített ki. Kaptunk cserepes rozmaringot -amit a szobaablakban nevelgetett-, szárított gyógynövényeket, teánakvaló citromfüvet, mentát is. És jó szót, biztatást, vigasztalást, meleg ölelést, sok-sok puszit.
Nagymama csak adott, adott és adott. Csak azt várta "cserébe", hogy menjünk hozzá. Hogy tele legyen a ház.
Nagyon egyszerű körülmények között élt, a munkaeszközökön kívül csak pár személyes tárgya volt csupán. Ezt is szétosztogatta szeretteinek az utóbbi időben:
"Távolra még ellát a szem
de a közeli apróságok
már a betűk is megkívánnak
félkarnyújtásnyi távolságot
és ködösül a távol is
heggyel az ég egybemosódik
és kezded el-elhagyogatni
fontosnak vélt vinnivalóid
süllyedőben emelkedőben
látod a foszló láthatárt is
osztogasd szét amid maradt
ingyen is átvisz aki átvisz
s hátra ne nézz kiket szeretsz
a maguk útján nem utánad
mendegélnek akaszd a fára
üresen maradt tarisznyádat"
(Kányádi Sándor: Távolodóban)
Nagyi végtelenül emberséges volt, elfogadó szeretettel szeretett minket, derűjét végig megőrizte.
Nehéz elveszteni olyan embert, aki mindig is jelen volt az életemben szerető lényével, amióta csak az eszemet tudom.
Jött hozzánk Dorogra, amikor megszülettem,
aztán amikor a húgom megszületett,
Aztán mi mentünk sokszor nyaralni hozzá; mi felnőttünk, közben nagyi észrevétlenül megöregedett.
Örült a boldog házasságomnak, örült a dédunokáinak: Marcinak (aki ugyanúgy Húsvétvasárnap született, mint nagyi),
és Matyinak.
Március elsején a kórházban kivárta amikor a családból éppen senki sem volt mellette, beszéd közben elaludt, örökre. Megszökött tőlünk.Nagyikát tárt karokkal várta odaát férje, akit oly sok éven át hiányolt maga mellől,
szülei, testvérei, kisfia, unokája, rokonai.
Nagyikám, a kedvenc daloddal búcsúzok, amit mindig a Te hangodon hallok:"Kék nefelejcs, kék nefelejcs
virágzik a, virágzik a tó partján.
Csokrot kötök, csokrot kötök,
néked abból édes kedves jó anyám.
Mert szeretlek, mint szereted te e kedves virágot.
Édesanyám, egy csókodért odaadnám a Világot."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése